Hajlamosak vagyunk annak állítására, hogy a mai ember túlságosan halvérű és fásult ahhoz, hogy elsöprő szenvedélyek ragadják magukkal. Az erős és egyre erősödő ingerekhez való hozzászokás miatt egyre inkább eltűnőben van az öröm átélésének képessége, és ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy a fásult emberek mindig újabb és újabb ingerhelyzeteket hajhásznak. Ez az „újdonságvágy” jellemzi kapcsolatunkat környezetünk csaknem valamennyi tárgyával. A szóban forgó kultúrbetegség áldozatai ugyanúgy unnak rá szeretteikre, barátaikra vagy akár a hazájukra, mint bizonyos ideig tartó használat után cipőjükre, öltönyükre, autójukra. Az amerikaiak költözködéskor meglepően könnyen szabadulnak meg régi háztartásuk tárgyaitól és vesznek maguknak új dolgokat. Sok utazási iroda új barátok szerzésének lehetőségével csábítja a közönséget. Első pillantásra paradoxnak, sőt cinikusnak tűnik, hogy az a szomorúság, amit a magunkfajta akkor érez, ha kiszolgált nadrágját vagy pipáját a szemétbe dobja, baráti kötődéseivel rokon forrásból ered. Ha arra gondolok, hogy milyen érzések kavarogtak bennem, amikor eladtam régi autómat, társamat számtalan szép, élménydús utamon, ki kell jelentenem, hogy ezek az érzések minőségileg ugyanolyanok voltak, mintha régi barátomtól búcsúztam volna el. Ez a lelketlen tárgyak esetében vitatható reakció egy magasabb rendű állattal, például egy kutyával szemben nemcsak hogy helyes, hanem egyenesen az ember érzelmi gazdagságának vagy szegénységének fokmérője. Sok embertől fordultam el lelkileg, aki azt mondta a kutyájáról: „…aztán beköltöztünk a városba, és túl kellett adni rajta”.

A rohanásban élő embert nem csak a mohósága hajtja, a legnagyobb csábítások sem ösztönözhetnék arra, hogy ekkora vehemenciával tegye tönkre saját magát- ő ugyanis egy gépezet, aminek a félelem az üzemanyaga. 
Félelemtől hajszolt menekülés a félelmetes hajsza elől- mindez oda vezet, hogy az emberiség megfosztja saját magát leglényegesebb emberi tulajdonságaitól, amelyek egyike az önmegfigyelés.

Kurt Hahn komoly terápiás sikereket ért el fásult, életunt fiatal pácienseinél azzal, hogy a tengerparton fuldoklók megmentésére alkalmazta őket;[…].

A mai ember neuraszténiája mellett, paradox módon, állandóan keresi a zajt, amire nincs más magyarázat, mint hogy valami mást el akar nyomni vele. Egy erdei sétánkon feleségemmel váratlanul táskarádió közeledő hangjára figyeltünk fel. A rádió egy 16 éves forma magányos biciklista csomagtartóján volt. Feleségem meg is jegyezte. „Fél, hogy meghallja a madárdalt!” Azt hiszem, attól félt, hogy akár egy pillanatra is szembesül önmagával. Ezért van talán az, hogy egyébként szellemiekben igényes emberek saját társaságukkal szemben előnyben részesítik a televízió bugyuta reklámadásait? Bizonyára azért, mert így semmi sem készteti őket önmegfigyelésre.

A ma élő emberek hatalmas száma bizonyos fokig gátolja a gyors genetikai változásokat, nem mondható meg azonban előre, hogy a mai emberiség „gene-pool”-ja (génkincse), bármilyen nagy legyen is, meddig áll még ellent a szelekciós nyomásnak, amely a lehető leghatározottabban a kritikátlan önalárendelést és indoktrinálhatóságot részesíti előnyben. Az embernek mindenesetre viszonylag rövid történeti időtartamok alatt csaknem teljesen sikerült „kinemesítenie” háziállataiból önállóságra és mozgásszabadságra való törekvésüket.

…a gyereked sem lesz a gyereked, ha gazdag ember lévén, fizetett személyzetre, dajkára, nörszre, kisasszonyra vagy házitanítóra bízod a nevelését. Hiszen a nevelésben minden a személyes kapcsolaton múlik.

– Lehet, hogy nem egészen érted, miért hozom fel most a témát, de ez csak azért van, mert az agyam olyan tüneményes gyorsasággal működik, és durván harmincbilliószor intelligensebb vagyok nálad. Tegyünk egy próbát. Gondolj egy számra, bármelyikre. 
– Ööö… öt – mondta a matrac. 
– Rossz – felelte Marvin. – Na látod!? 
A matrac le volt nyűgözve, és rádöbbent, hogy nem akármilyen lángész társaságában van.

Jól megérdemelt hírnevem szerint egyfajta műszaki csodabogár vagyok, és ritkán vagyok boldogabb, mint amikor az egész napot számítógépem programozásával töltöm, hogy automatikusan hajtson végre egy feladatot, amit amúgy jó tíz másodpercbe kerülne kézzel megcsinálni.

Van egy sav, amely az aranyat különválasztja a salaktól. Az emberi lélekben kételynek hívják.

Az asszonyokról festett képek mindig hiányosak, mert ők annyifélék, ahány emberben tükröződnek.

Félni valamitől annyit jelent, mint mágnessé válni a félelem tárgya számára. Ha megszűnt a félelem, megszűnt a vonzás.

… egy Alice Miller nevű svájci pszichiáter majdnem minden könyvében beszél róla, hogy ha újra és újra olyan emberekbe szeretünk bele, akivel a kapcsolat nem működik – és ez férfira és nőre egyaránt igaz –, akkor valószínűleg intuitív módon csak olyan embereket engedünk közel magunkhoz, akik pontosan ugyanúgy fognak kínozni minket, ahogy azt az anyánk vagy az apánk tette velünk, amikor kicsik voltunk. Hogy miért? Mert bármit is tett veled az anyád vagy az apád, amikor pici voltál, magadban azt definiáltad szeretetként.

Akarom 
Megkapom 
tehát jó vagyok

Akarom 
Nem kapom meg 
tehát rossz vagyok

Rossz vagyok 
mert nem kapom meg

Rossz vagyok 
mert meg akarom kapni

Ügyelnem kell 
hogy megkapjam amit akarok 
hogy akarjam amit megkapok 
és hogy ne kapjam meg amit nem akarok.

Nézz utána: Evolúciós pszichológia, Szendi Gábor - Boldogtalanság és evolúció

Ma Hankiss Elemér és Moldova György interjúkat szerettem volna nézni, de lelkem rajta, egy kurva szót nem értettem egyikőjükből sem. 

Ma 3 lány mondta azt, hogy beteg vagyok. Apránként, de kezdek visszatérni.. muhHAHAHahah

Nincs is szebb, mint a szívednek oly kedves Mufflon bendőjén elterülni és olvastatni véle. Aztán a végén magyarázkodni, hogy nem is aludtál.. és nem álmodban nyálaztad össze, hanem ez egy tudományos kísérlet volt.

Itt jegyezném meg észrevételemet, miszerint a Vénusz-dombnál ergonómikusabb nyaktámasz nem létezik.

http://atv.hu/videotar/20120123_csanyi_vilmos_1_resz 

http://atv.hu/videotar/20120123_csanyi_vilmos_2_resz

Ha valakit érdekel, olvassa el Csányi a Kannibálok című művét, ami életem legbetegebb olvasmánya. Csáth Géza vagy Allan Poe, szeplős, két copfba fogott hajú ovis kislányok mellette.

Újabb gellert kapott a golyó, amivel fejbe lőtt a lét.