Hajlamosak vagyunk annak állítására, hogy a mai ember túlságosan halvérű és fásult ahhoz, hogy elsöprő szenvedélyek ragadják magukkal. Az erős és egyre erősödő ingerekhez való hozzászokás miatt egyre inkább eltűnőben van az öröm átélésének képessége, és ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy a fásult emberek mindig újabb és újabb ingerhelyzeteket hajhásznak. Ez az „újdonságvágy” jellemzi kapcsolatunkat környezetünk csaknem valamennyi tárgyával. A szóban forgó kultúrbetegség áldozatai ugyanúgy unnak rá szeretteikre, barátaikra vagy akár a hazájukra, mint bizonyos ideig tartó használat után cipőjükre, öltönyükre, autójukra. Az amerikaiak költözködéskor meglepően könnyen szabadulnak meg régi háztartásuk tárgyaitól és vesznek maguknak új dolgokat. Sok utazási iroda új barátok szerzésének lehetőségével csábítja a közönséget. Első pillantásra paradoxnak, sőt cinikusnak tűnik, hogy az a szomorúság, amit a magunkfajta akkor érez, ha kiszolgált nadrágját vagy pipáját a szemétbe dobja, baráti kötődéseivel rokon forrásból ered. Ha arra gondolok, hogy milyen érzések kavarogtak bennem, amikor eladtam régi autómat, társamat számtalan szép, élménydús utamon, ki kell jelentenem, hogy ezek az érzések minőségileg ugyanolyanok voltak, mintha régi barátomtól búcsúztam volna el. Ez a lelketlen tárgyak esetében vitatható reakció egy magasabb rendű állattal, például egy kutyával szemben nemcsak hogy helyes, hanem egyenesen az ember érzelmi gazdagságának vagy szegénységének fokmérője. Sok embertől fordultam el lelkileg, aki azt mondta a kutyájáról: „…aztán beköltöztünk a városba, és túl kellett adni rajta”.

A rohanásban élő embert nem csak a mohósága hajtja, a legnagyobb csábítások sem ösztönözhetnék arra, hogy ekkora vehemenciával tegye tönkre saját magát- ő ugyanis egy gépezet, aminek a félelem az üzemanyaga. 
Félelemtől hajszolt menekülés a félelmetes hajsza elől- mindez oda vezet, hogy az emberiség megfosztja saját magát leglényegesebb emberi tulajdonságaitól, amelyek egyike az önmegfigyelés.

Kurt Hahn komoly terápiás sikereket ért el fásult, életunt fiatal pácienseinél azzal, hogy a tengerparton fuldoklók megmentésére alkalmazta őket;[…].

A mai ember neuraszténiája mellett, paradox módon, állandóan keresi a zajt, amire nincs más magyarázat, mint hogy valami mást el akar nyomni vele. Egy erdei sétánkon feleségemmel váratlanul táskarádió közeledő hangjára figyeltünk fel. A rádió egy 16 éves forma magányos biciklista csomagtartóján volt. Feleségem meg is jegyezte. „Fél, hogy meghallja a madárdalt!” Azt hiszem, attól félt, hogy akár egy pillanatra is szembesül önmagával. Ezért van talán az, hogy egyébként szellemiekben igényes emberek saját társaságukkal szemben előnyben részesítik a televízió bugyuta reklámadásait? Bizonyára azért, mert így semmi sem készteti őket önmegfigyelésre.

A ma élő emberek hatalmas száma bizonyos fokig gátolja a gyors genetikai változásokat, nem mondható meg azonban előre, hogy a mai emberiség „gene-pool”-ja (génkincse), bármilyen nagy legyen is, meddig áll még ellent a szelekciós nyomásnak, amely a lehető leghatározottabban a kritikátlan önalárendelést és indoktrinálhatóságot részesíti előnyben. Az embernek mindenesetre viszonylag rövid történeti időtartamok alatt csaknem teljesen sikerült „kinemesítenie” háziállataiból önállóságra és mozgásszabadságra való törekvésüket.

…a gyereked sem lesz a gyereked, ha gazdag ember lévén, fizetett személyzetre, dajkára, nörszre, kisasszonyra vagy házitanítóra bízod a nevelését. Hiszen a nevelésben minden a személyes kapcsolaton múlik.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.