2012.03.17. 02:02
Emil Cioran
BÚCSÚ A FILOZÓFIÁTÓL
A filozófiának akkor fordítottam hátat, amikor képtelen lettem
Kantban az emberi gyengeségnek valami nyomát is felfedezni, s az
igazi szomorúságnak még árnyát se: sem Kantnál, sem a többi
filozófusnál. Zene, misztika, költészet tekintetében a
filozofálás lefokozott élethév, kétes mélységet árul el, s az
ilyesminek csak a gyávák és langyosak szemében van tekintélye.
A filozófia egyébként – lévén személytelen izgalom és menekülés
vérszegény eszmék oltalmába – mindazoknak mentsvára, akik az élet
zabolátlan lendületétől visszarettennek. A filozófusok többsége
általában jól végezte: ez a legfőbb érv a filozófia ellen.
Szókratész halálában sincs semmi tragikus: egy félreértés, egy
pedagógus vége. – És az a Nietzsche, akinek elméje elborult: a
költő és a látnok volt, extázisait vezekelte le, és nem
következtetéseit.
Magyarázatokkal nem lehet kijátszani az egzisztenciát, mert azt
csak viselni lehet, szeretni vagy gyűlölni, bálványozni vagy
rettegni tőle, a boldogságnak és irtózatnak abban a
váltakozásában, amely maga a lét ritmusa, hullámzása,
disszonanciája, hol keserű, hol ujjongó szenvedélye.
Kit ne ért volna meglepetésszerűen vagy kényszerűen olyan
cáfolhatatlan kudarc, amikor imára emelte kezét, hogy aztán
üresebben ejtse vissza, mint akár a filozófia válaszai.
Azt mondhatjuk, a filozófia hivatása óvni bennünket – amíg csak
a sors kénye nem vet a zűrzavar sodrába, de csávában hagy,
mihelyt kénytelenek vagyunk belevetni magunkat. Lehet ez másképp,
mikor látjuk, hogy az emberiség szenvedése mily kevéssé hatolt
be a filozófiába? A filozófia művelése nem termékeny, csupán
tiszteletre méltó. Az ember mindig büntetlenül lehet filozófus:
sors nélküli foglalkozás, amely a semleges, üres órákat
terjedelmes gondolatokkal tölti meg, órákat, amelyek
szembeszállnak az Ótestamentummal, Bach-hal, Shakespeare-rel. És
vajon ezek a gondolatok testet öltve felérnek-e Jób siralmának
egyetlen lapjával, Macbeth rettenetével, vagy egy kantáta
fenségével? Az ember nem vitatja az univerzumot – az ember
kimondja. A filozófia pedig nem mondja ki. A valódi problémák
csak akkor kezdődnek, amikor az ember a filozófiát áttekintette
és kimerítette, amikor e hatalmas kötet utolsó fejezetéhez ér,
ahol az Ismeretlen előtt való lemondás jeleként ott a végpont -
ott, az Ismeretlen előtt, amelyben minden pillanat gyökerezik,
és amellyel küzdenünk kell, mert az természetesen sürgetőbb,
fontosabb, mint a mindennapi kenyér. A filozófus itt csávában
hagy: a szerencsétlenség ellensége, józan és elővigyázatos, mint
a ráció. És mi ittmaradunk egy-egy régi pestises társaságában,
egy költőében, aki minden elragadtatás ismerője, egy muzsikus
társaságában, akinek fensége a szív szféráin áthatol. Valóságosan
csak a filozófia végeztével, annak romjai felett kezdünk élni,
amikor megértettük rettentő semmisségét, és azt, hogy hiábavaló
oltalmát keresnünk, segítséget nyújtani nem fog.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://domoaller.blog.hu/api/trackback/id/tr564321354
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.